Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Áldja meg az Isten Horn Gyulát! Gavra Gábor, www.hirszerzo.hu, 2007. június 28. Horn Gyula kitüntetésének ügye a legkevésbé a maga világképéhez évtizedek óta következetesen ragaszkodó Horn Gyuláról, de nem is a kitüntetéssel szembeni aggályait hangoztató Sólyom Lászlóról szól. Hanem a fejében uralkodó ideológiai zûrzavar útvesztõiben lassan elveszõ Gyurcsány Ferencrõl. Horn Gyula bizonyos értelemben a rendszerváltás legsikeresebb kormányfõje volt. 1994-ben elképesztõ államháztartási mutatókkal vette át az ország irányítását dr. Boross epizódnyi miniszterelnöksége után, hogy – közel egyéves, vállalhatatlan tökölõdés és Békesi Lászlóval folytatott árnyékboksz után – pártja szavazóinak idegeit borzolva nyomja keresztül az MSZP-n a Bokros-csomagot, 1997-re fenntartható növekedési pályára állítva a magyar gazdaságot.   A Bokros-csomaggal és a vasfüggöny 1989-es lebontásában játszott szerepével (melynek ténye nem vitatható, legfeljebb fontossága) Horn Gyula mindenképpen a Kádár köpönyegébõl elõbújt, a demokratikus átmenet körülményeihez alkalmazkodó, hosszú idõn át azokat alakító közszereplõk (mondjuk Medgyessy Péter, Németh Miklós, Pozsgay Imre vagy Szûrös Mátyás) fölé emelkedett.   Innen nézve logikus lépés, hogy 75. születésnapja alkalmából a miniszterelnök elõdje kitüntetését kezdeményezte Sólyom Lászlónál. És védhetõ Gyurcsány érvelése is, amely szerint Horn „progresszív, európai politikussá vált az elmúlt évtizedekben”.   Ám amikor Horn Gyuláról beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról sem – mint ahogy az államfõ a jelek szerint nem is feledkezik meg –, hogy mi volt Horn Gyula szerepe a magyar történelemben az elmúlt közel húsz évet megelõzõ idõszakban, ahogy az sem mellékes, hogy Horn hogyan tekint saját, Kádár-rendszerbeli szerepére.   Horn Gyula 1994-ben megengedhette magának, hogy egy „na és?”-sel intézze el 1956-os karhatalmista múltjának felidézését, ráadásul 1988-89 elõtti szerepének közismertsége mit sem változtatott azon, hogy erõs választói felhatalmazással lett a Magyar Köztársaság legitim, és mint arról már volt szó, nem is sikertelen kormányfõje.   Ám attól, hogy a rendszerváltás kerekasztal-tárgyalásokon kialkudott feltételei nem diszkvalifikálták az MSZMP és csatolt részei egykori vezetõit a demokratikus politikai versengésben, a választók pedig 1994-ben a legnagyobb politikai erõvé tették a kádári utódpártot, vezetõinek 1989 elõtti múltja még nem vált nem létezõvé.   Horn Gyulával egy olyan politikus kapná a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjének polgári tagozatát, aki szerint az évtizedeken keresztül minden magyarországi demokratikus törekvést elõbb vérbe-, késõbb „csupán” elfojtó Kádár János „szociáldemokrata politikus” volt.   Ráadásul egy olyan miniszterelnök elõterjesztésére, aki nem olyan régen, ez év februárjában még így oktatta saját pártja kádári örökséggel szembenézni képtelen vezetõit, tagságát és szavazóit (a választók kioktatása önmagában is érdekes mûfaj, errõl az Antall-korszak elitista konzervatívjaitól Csepeli „Civilizátor” Györgyig sokan tudnának mesélni Gyurcsánynak):   „Amikor mi, a demokratikus magyar baloldal vezetõi és támogatói Nagy Imrét, a korábbi kommunistát, majd nemzetének függetlenség- és szabadságvágyával azonosuló, önmagával is küzdõ hazafit, a mártír miniszterelnököt tekintjük példának, akkor muszáj válaszolnunk arra a kérdésre, mi a viszonyunk Kádár Jánoshoz és rendszeréhez. Nem lehet egyszerre igent mondani Nagy Imrére és Kádárra.   Ez a két hagyomány történelmi értelemben összeegyeztethetetlen, politikai és morális tekintetben pedig kibékíthetetlen. Nem lehet is-is politikát folytatni, az egyikrõl beszélni, a másikról meg politikai szemérem vagy egyéb taktikai megfontolás miatt hallgatni. A magyar demokratikus baloldalnak választania kell Nagy Imre és Kádár János egymással szemben álló öröksége között, és büszkén kell vállalnia, hogy Nagy Imre politikai, szellemi örökösének tekinti magát, így pedig éppen Kádárral szemben is fogalmazza meg és fogadja el ezt az örökséget.”   Akkor most mi is a helyzet a Nagy Imrére és Kádár Jánosra kimondott igenekkel? A halott Kádár öröksége elméletben büdös, de a prominens kádárista legmagasabb állami kitüntetése rendben van? Nagy Imrére igent mond a modern, haladó és igazságos baloldal, de a néhai miniszterelnököt eláruló és akasztófára juttató Kádárt „szociáldemokrata politikusnak” nevezõ, a Nagy Imre nevével (is) fémjelzett forradalom vérbe fojtásában fegyverrel a kézben közremûködõ Horn Gyulát a köztársaság legkitûnõbb polgárai közé emeli?   Horn Gyula kitüntetésének ügye a legkevésbé a maga világképéhez évtizedek óta következetesen ragaszkodó Horn Gyuláról, de nem is a kitüntetéssel szembeni aggályait hangoztató Sólyom Lászlóról szól. Hanem a fejében uralkodó ideológiai zûrzavar útvesztõiben lassan elveszõ Gyurcsány Ferencrõl. Meg az utódpárti magyar baloldal általa ígért megújulásának kudarcba fulladt kísérletérõl. Gavra Gábor Áldja meg az Isten Horn Gyulát! www.hirszerzo.hu, 2007. június 28.